Az Álamfő megkönnyebbülten dőlt hátra, hogy jól sikerült a beszéd, fordított és kapott még egy esélyt. Közben nem láthatta a kis hamiskás mosolyt annak az arcán, aki kinevezte: vezéráldozat következik, csak a vezérnek még nem esett le a tantusz.
Szó se róla, a tévés interjú kommunikációtechnikailag bravúr. Megsértett méltóság. Aki feketén-fehéren megfelelt, mégis elítélték. De ő fair play, tehát nem perel. Olimpiai bajnokként küzd és megmutatja, hogy nem csak ennyire, de sokkal többre is képes. Megható és lelkesítő.
Csakhogy hazug. Már éppen azon gondolkoztam, hogy sportnyelven is megfogalmazom, hátha úgy világosabb: plagizálni annyit tesz a tudományban, mint sportban doppingolni. Rendszerint címfosztás és eltiltás a következménye. Mindkettőnél eszmékről van szó, kár elévülésre vagy részlethibákra hivatkozni, relativizálni.
Aztán olvasom a hírt, hogy az Álamfő este felszólal a híradó után, nem kezdtem hát bele, hogy újabb szóvirággal írjam le azt, mit megtettek már sok ezren, bíztam benne, hogy az történik, aminek történnie kell. Ez az igazi demokráciapróba, nem a parlamenti törvénykezés csűrcsavara. Az utóbbit még sokkal refináltabban űzik példaértékűnek nevezett nyugati demokráciák majd’ mindegyikében. De ahogy a vitának, cselszövésnek, úgy a leköszönésnek is megvan a kialakult gyakorlata. A profi politikusnak mindig van B terve, tud váltani, ha kell.
Az Álamfő azonban elhitte, hogy csak felfelé van, hiszen tehetséges, tapasztalt, töretlenül sikeres, így aligha a véletlen műve, hogy Főnöke már egy évtizede elismerő tekintettel jutalmazza és kulcsszerepet bízott rá.
Pedig aki magasra mászik az uborkafán, az nagyot eshet. Ha nem mászik, hanem valaki felemeli, hiába szép a kilátás, még jobban fél a mélységtől és még erősebben kapaszkodik. Illetve ragaszkodik ahhoz, aki emeli. Egy bizonyos magasság felett pedig már eszébe sem jut, hogy kiugorjon.
Pedig kellett volna. Az Álamfő átmenthette volna magát a fairplay szellemében, ha elmondja védőbeszédét, de hivatkozva a nagy eszmék fontosságára végül lemond. Ha tettével demonstrálja, hogy milyen fontosak a következmények, mércét állítana, történelmi távlatból másként emlékeznénk rá. A Phd-fokozat bevállalása, a sportemberi küzdés úgy valóban segíthetett volna utóbb némileg kiküszöbölni a csorbát. Esetleg a média is mellészegődött volna, feltárva néhány hasonló alibidoktort a politikai paletta másik oldaláról is.
Főnöke látványosan kezébe adta a döntés jogát, ő pedig hiúsággal vegyes szervilizmusból a maradás mellett döntött. Lecserélendő személyigazolványával és névtáblájával így felvállalva a külső és belső támadások, kritikák, gúnyok és fricskák végeláthatatlan sorát. Szörnyű lelki nyomás, de ő késznek érezte magát.
Talán sem ő, sem alattvalói nem gondoltak rá, hogy Főnökének tisztelettudó távolságtartása hatalomtechnikai zsenialitásából fakad. Az Álamfő ugyanis a következő hónapokban vitathatatlanul a figyelem középpontjába kerül, vagy azért mert újabb és újabb csípős kritikát kap akár váratlan helyekről is vagy pedig azért mert látványosan bizonyít, jót tesz, esetleg még Phd-dolgozatával is láthatjuk izzadni. Róla vitatkoznak, őt karikírozzák. A Főnöke pedig közben dolgozik. A Dr meg a Phd pedig időlegesen fontosabb lesz, mint az IMF meg a GDP. Történelmi küldetése tehát a mérceállítás helyett szükségszerűen egy médiahackre törpül. Főnöke pedig távolságtartóan figyeli, hogy az Álamfő viaskodik stigmájával. Ha diadalmaskodik, úgy is jó, ha alul marad, még az is meglehet, hogy Főnöke magára vállalja a kegyelemdöfést.
